Van az a szitu...
Rohanok haza a boltból, kezemben két szatyor, csurig kajával.
Előttem még tengernyi lépcső és két ellenfeles küzdelem kecsegtető kilátása a patkányjáratnyi szélességű L alakú folyosón a Walter Closet-ről vagy Winston Churcill-ről elnevezett helyiség felé vezető úton. Ahol ősöm és porontyom egyaránt képezhetnek váratlan úttorlaszt vagy ügethetnek süket, vak ló formátumban egy hirtelen megszületett feszítő impulzustól sarkallva.
Mert a napi folyadékbevitel fontos, elvégre a fél város figyelemmel kíséri a tejképzést minden kisdedes anya esetében. Csak érjek oda már...
Márpedig én most berontok, mint Zrínyi, és aki bújt bújt, aki nem, az törölközzön!
Közben még elküldöm Murmit fürödni, ami több okból hasznos.
Nem akarja a világegyetemet azonnal de mán jelleggel megfejteni a segedelmemmel a toalett ajtó előtt kucorogva és azon által ordítva.
Nem csinál olyat, amit nem szabad, csak azért, mert tudja hol vagyok.
Nem kell este lejátszani a fürdés-„mérmostmicsináltam”-indulj szokásos 15 körét.
El is indul morogva vetkőzni.
Én pedig bejutok a Mackó szerint a világon a legnyugodtabb, takaros, pici biztonságba.
Hát az adminisztráción és a faxoláson túl, a kilincsen még innen a következőt hallom apám hangján:
„-No te legény! Szerintem siessél, már igen rövid az a kanóc!”
Hát én elképzeltem a gyerekem fejét és bent maradtam a WC-ben.
Röhögni.
;)