Új reggel...
Már csak a csend öleli át a kedves arcod,
Fáradt vagy, kicsit feladtad a harcot.
Magányod fogva tart, körbezár.
Ideje felébredned végre már...
Egyre ritkábban találsz csak magadra,
Nem sokan figyelnek elfúló szavadra.
Idővel elillan vágyad, elcsendesülsz,
Félrevonulva sokszor magadban ülsz.
Nincs kedved, nem megy, nem akarod.
Figyelmed morzsáját nekem adod.
Szomorú szemed most fénytelen néz.
Kifacsart lelkedért nem nyúl egy kéz.
Nem leled a helyed, nem érted már.
Az élet nem játszótér, nem téged vár.
Lehajtod a fejed, pihenni vágysz.
Elkerül az álom, a szívedben gyász.
Üresen sípol a ház, a szoba.
Idegenként ébredsz és jársz oda.
Elmúlt a tűz és elszállt a hév.
Úgy érzed közel van már a vég.
Azt hiszed, úgy véled, mindenen túl.
Ünnep a szíveden csak ha hó hull.
Akkortájt eljön és reád kacag,
A gyermek, ki voltál s talán még vagy.
Engedd hát magadhoz s fogd a kezét!
Hidd el, hogy vár még új, jöhet még szép.
Dörzsöld meg, nyisd tágra két szép szemed,
Éljed most, kezd másként az életed!
Amit most érzel az nem a való.
Magadba zár. Tudd, tűzbe való.
Melankólikus és fáj ez az ősz,
Rég nem kergetett már meg a csősz.
Amikor hintáztál, daloltál szállva.
Ugráltál esőben nagy pocsolyákba.
Kíváncsin fúrtad a szemed szemekbe,
Őszintén féltél gyümölcsöt csenve.
Harsányan sírtál és bátran nevettél,
Hittél és vágytál, mondd mit feledtél?
Szeretlek, fájom a bánatod,
Kinyújtom a kezem, láthatod.
Szeretném tudni, vágyom már látni,
Ledobod láncaid, elkezdesz járni.
Járni az úton, ami rád várhat,
És felfedezed az új csodákat.