Túl sok mindenen...

Furcsa, szürreális látomások, ködbevesző életek ezek.
Álomszerűek, távoliak.
Pedig az is én voltam, zsizsegve, pezsegve, feldobva, szeretve, hazudva, eldobva, összetörve, fenyegetve, rettegve, dacosan, makacsul, mocskosan, vérző szívvel, felállva, üresen, magányosan, elárulva, kifosztva, meghurcolva, megcsalva.
Elhagyva? 
Talán úgy is, csak épp nem tűnt fel...
:)
Nem mindig derül ki az igazság.
Néha pedig többféle is létezik, a tiéd, az övé... Mintha nem is ugyanazt a mozit néztétek volna.
Néha mindegy is. Fogalmad nincs, mi volt igaz és senki sem tudná megmondani. Neki már nem hiszel, más nem tudhatja...
Még jó, hogy nem tart örökké egy-egy ilyen film.

Perzselt, repített, kifacsart, földhöz csapott némelyik.
Jah, tulajdonképpen nem ők.
Én magamat.
Szerelmes voltam a szerelembe, a bolondságba. Volt, hogy a tilosba is.
Mind csiszolt, tanított.
Néha még én is meglepődöm, mennyit.

Ma csak ültem, csendesen, majd beszélgetve.
Egy darabig ugyanolyan távolinak tűnt a jelen, mint a múltam.
Pár napja kevesebbet alszom, így nappal is csak amolyan zombie üzemmódban lézengek.
Beszélgettünk.
Magunkról az adott storyban nekünk nem oly könnyű...
Eddig csak párszor, tőmondatokban, nehezen oldódva esett meg.
Lépegetünk lassacskán mindig egymás felé.
Sokat sérültünk. 
Jó, persze, ki nem?

Én speciel tuti mindig magamnak kerestem a bajt. 
A szokványos, kiszámítható taszít.
De most elhangzott valami szokatlan elköteleződés-féle.
Valahogy hozta magával a sötét, az út, a csend.
Én eddig ilyet nem tudtam. Ijesztőnek tűnt az "ezentúl így lesz mindig" kilátása.
Ő a múltjával már nem nagyon mer, hite hagyta ez ügyben.

Élvezem, ahogy pattognak le az acélpántok, melyekkel megerősítettük viharvert szívünket.
Soha nem gondoltam, hogy leszek valaha hálás azoknak, akik fájdalmat okoztak, mert megtanultam szeretni és élni. 
Volt olyan is, akinek még mindig nehéz megbocsájtani.
De innen már ez nem számít, mert ez volt az az út, ami elhozott oda, ahova mindig is tartottam, de soha nem láttam volna meg a sérüléseim nélkül.
A nyugalom, béke, biztonság érzésébe, ami nem kívül van, hanem bennem, így bármi történhet, nem elvehető. 
Bárhova megyek, viszem magammal. 
Ő pedig hagy engem ebben kiteljesedni, erősödni.

Nyílnak az ajtók, omlanak a falak közöttünk. 
Nem egymás ellen építettük, de csak együtt bonthatjuk le. 
Változunk, szépül a világunk. 
Meddig tart?
Amíg tudunk vigyázni rá. 
Ajándék.
...Mert jók voltunk.
Legutóbb talán picit jobbak addigi önmagunknál.
;)