Pitymallik...
Még nem kavarog a girbe-gurba utca pora.
Még nem verte fel ijedt külvárosi madárraj rebbenése a csendet, melyet egy korai arra tekergő elit autó tovarobogó, duruzsoló, durva motorja rémített félálmából arrébb a magasba...
Még nem történt meg a mai nap, csupán álmosan nyújtózkodva fordul reményeket kergető ábrándok között a kevésbé zsibbadt, kényelmesebb oldalára.
Még alszik a város.
Még álmodsz Te is és titkos, felszabadult, gyermeki mosolyod nálam jár.
Még röpke perceiben a hajnal átölel és elringat Téged gondtalan ölelésem délibábjában.
Rég pihentél ilyen jót.
Felszabadult vagy, könnyed, pille a szél gyengéd szárnyán a melengető napsugarak között.
Majd a reggel, az óra, a mozgolódás, a valóság hasogató fájdalma belédmar, leszaggatja szemeidről a fátylat, mely most még jóságosan betakar.
Pihenő elméd zugaiba bekúszik a kötelességek, elvárások romboló tömege, elsöpörve mindent az útból, ami most még édesdeden, álcák nélküli pőre valódban vagy.
Még hagyod magad annak lenni, aki titkon mindig is leszel.
Pihenj!
Szeretlek.
Még mindig nem tudom, hogyan is lehetne, hogy ne tegyem.
Szép ez a reggel.