Pakolászás...
Egy eddig ki nem pakolt emlékesdoboz tudatalattim sötét polcai tetején...
A legutóbbi költözés óta bontatlan.
Nem félelmetes, pusztán elfelejtődött.
Amolyan poros tetejű befőtt-féle, amit az ember akkorra tesz el, amikor tud vele végre mit kezdeni.
Aki úgy működik, hogy elintéz, megold, rohan, atomjaira hull, az hajlamos a dolgokat később, megpihenve emésztgetni.
Amikor békeidő van nagyjából.
;)
...Elmenekülni abból, amit nem tudsz már tovább vinni...
Ebben azt hiszem, nagy gyakorlattal létezem már jó ideje.
Nem oldom meg.
Nem kérek semmit. Legalább kétszer elmondtam már, amit gondolok az egészről.
Úgy érzem, nincs kinek.
Nem szomorkodom. Nem akarom megváltoztatni.
Én sem változom annyit, amennyit Hozzá kellene.
A saját kudarcomként hajigálom a kapcsolatra a földet gondolatban.
...Ha kedves volt, talán még koszorút is biggyesztek sírhalmára közös emlékeink kornyadozó virágaiból...
Közben a cuccaimat sodrom a polcokról pillanatok alatt fekete szemeteszsákokba.
Szedem a sátorfám, kilépek az ajtón.
Csendesen, egy kiüresedett reggelen, esetleg zokogva egy mindentől túlcsordult délutánon vagy épp kimerülten, tajtékozva egy nyúzott, zilált, kifacsart éjjelen.
A költöztető régóta ismert arca megnyugtat.
Az egyik biztos pont az életemben.
;)
Az ember, akitől lelépek nem segít.
Eddig sem tette, miért pont most állna neki?
Az Apám, -Szegény!...Ki tudja, mit gondol lehetetlen lánykájáról?..., - mindig mellettem a bajban, a világ végére is jön elsikálni a baromságaim tömkelegét.
És a család többi tagja is megteszi, amit tud.
Tesóm lecsesz, átölel, elvisz mulatni, hazakubikol.
Anyám főz 120 fogást, aggódik és kipakolja a konyhámat, fürdőszobámat az új helyen.
Várják, hátha egyszer kicsit több eszem lesz, mint egy tál felszálló tavaszi lepke.
Én széthajtom magam. Pakolok be s ki, addig sem marom magam.
Végre olyan dolognak állok neki, amire van hatásom, érhet benne sikerélmény...
Nyugodt várakozással tekintek új életem felé.
Takarítok, beköltözök, pakolászok, tervezgetek.
Új hely, új jövőkép.
Mintha csak ezen múlna...
Jól eső fáradtsággal omlok az ágyba esténként.
Tudom, megtettem mindent, ami képességeimből futotta.
Mivel azonban, -bár büszke nem vagyok rá- az utolsó 3 ilyen menekülősdin a törpét is magammal cincáltam, azért az árnyoldalát is leírom.
Nem oldódott meg semmi.
Lettek új, várt és váratlan gondok.
Csőstől. A fal adta a másikat.
Nyakamba szakítottam Isten haragját személyesen egy ütődött gyógyegér formájában. Mindenki heveny tiltakozása ellenére, mert majd én jobban tudom...
Szíves elnézést újra csak érte!
:/
Amit az előző kapcsolatban sérelmeztem, az ebben többszörösen bántott, gyötört.
Cserében lettek új kutyagumik is, melyeket eddig nem is feltételeztem két ember kapcsolatában megélhetőnek.
Persze voltak átmeneti jó pillanatok, ami miatt mégis vitte az ember egy darabig az egész rakás guanót, a még csak félig sem felnőtt másikat is húzva maga után.
Nem vagyok mártír.
Inkább csak egy jó nagy hülye, aki meglehetősen öntörvényű.
Aki nagyrészt túl sok bárkinek több szembontból is.
Akit pont azért lehet megszeretni, amiért nem lehet vele együtt élni...
Akinek mehetnékje támad, ha bezárják, birtokolják, beszabályozzák.
Ha követelnek, elvárnak, ellenőriznek, számonkérnek.
Aki utál magyarázkodni valamiért, amit nem is tett meg.
Akiben fel sem merül, hogy valaki akarhat valamit, olyan elvarázsolt.
Aki csak oda megy vissza, ahol béke van, csend és szimplán jó lenni.
...Egy biztos, amitől elfutsz, az megtalál.
Amit elítélsz, az megtörténik.
Amit teszel, azt vissza is kapod a legérzékenyebb pillanatodban, a legváratlanabb embertől, amikor a legjobban üt.
Ezért jó, ha nem túl sok bajt szakít az ember a nyakába azzal, hogy bármilyen disznóságot megenged magának.
És végül az örökzöld:
-Amibe nem halsz bele...
... mint már többen is tudjuk, az atomra felbosszant.
;)
:D
...Ah, csak tudtunk volna anno mi azt a bazinagy egonkat az ágy alá söpörni és örülni, hogy lyuk van a hátsónkon és mégsem esünk bele...
De az emberek pont a legnagyobb jó dolgukban buggyannak meg.
Amikor baj van, összetartanak.
Ha kicsit is jobban mennek a dolgok, eléritek a közös célokat, akkor valahogy a Társ eltűnik a kincsek közül. Először természetes lesz, majd kevés, később idegesítő, aztán megoldásra váró probléma, aztán a kérdés: "Maradsz vagy lépsz?"
Nem mondom, hogy nem fájt, de benne maradni belehalósnak tűnt ott és akkor.
Most már tudom, attól függ minden, hogy a jóba vagy a rosszba kapaszkodik-e nap, mint nap az ember. Mert úgy érzi magát, ahogy látni véli a világot.
Pl.:
Mindig utáltam a hétfőt.
Mindaddig, míg nem jött valaki, akivel gyakran akkor tudtam találkozni.
Ennyire kicsinység, aminek látjuk a dolgokat berögzött skatulyáinkon keresztül...
:)
Sok mindenre képes egy nő.
Erős, bátor, elintéz, megold, logisztikázik.
Összetart családot, tört csontot, hasadt bőrt, zilált lelket.
De!
Annyira szívembe markolt a kép, ahogy kis unokahugom most költözik.
(Csak A-ból B-be, egy biztonságosabb élet reményében. Nem világgá, ahogy én szoktam és nem is babrálja szét ezzel a gyermeke jövőjét.)
Csomagol, megőrül, szortíroz, babát gondoz, dolgozik, kiborul, feliratoz...
A dobozon:
"TÖRÉKENY!!!"
Mint a NŐ maga.
Fogjuk a lelkünket és arra is írjuk rá vastag filccel vagy egyszer végre észreveszitek?
;)
Mindent kibírunk, de kellene az az erős kar, széles váll, megnyugtató hang és a tudat, hogy bár nagyrészt legyőzhetetlenek vagyunk, de lehetünk mégis néha egészen picik és gyengék és Ti nem hagytok magunkban megszakadni minket.
És igen, elvétve, de vannak még olyanok, akiknek ez alapjáraton természetes.
Isten éltesse Őket!
:)