Màr nem...
Én már nem akartam többé fájni.
Körmömet rágva telefonra várni.
Élére állítva készültségben élni.
Elhagyatástól, sértődéstől félni.
Pengéken táncolva beszélni, szólni.
Csak őt figyelni, érteni, óvni.
Én nem akartam már jó szóra lesni.
Koncként vetett hamis mosolyra lelni.
Udvarias semmitmondóságban,
Egy felsőbbrendűnek mímelt világban.
Nem oda tartoztam. Nem is akartam.
Én hiszek az ÉLET-ben.
Én hiszek a DAL-ban.
Elkótyavetyélni a testem, a lelkem,
Hogy kiderüljön: az sem kell s ez sem.
Nem akartam már repesve várni.
Ébren álmodva a föld felett szállni.
Belekapva egy reményfelhőbe.
Míg ő már várt a következőre.
Nem tudtam volna már tovább nevetni.
Ha oly reménytelenül kéne szeretni.
Úgy vágyva, sóváran beleremegve.
Mikor hűlt helye sajog kezemben.
Lehetetlen volt már tovább várnom.
Alvajáróként a szép világon.
Sokadikként egy végtelen sorban.
Éjt nappallá...soha nem tudni, hol van.
Bálvány volt ő vagy csak kósza ábránd?
Az érzést szerettem vagy pusztán a látványt?
Szerelem volt vagy csak rajongás-féle?
Biztosan megsemmisítő a vége.
Vajon megéri imádni, szeretni,
Azt, aki foghegyről oda tudja vetni,
Hogy ő csak ott volt, ezt Te akartad.
-Vágyod, hogy nyíljon a föld alattad...
De nem is!
Inkább a pokolba véle!
Hiszen elárul mindent a vére.
Családot, embert, barátot, létet.
Csendben kilibbensz, az érzés semmivé lett.
Én már nem akartam többé fájni.
Hazug látszatra éveket várni.
A várakozásban némán tönkremenni.
Megkeseredni, feledni szeretni.
Csak arra vágytam, hogy szép legyen végre.
Csend legyen szívemben, nyugalom, béke.
Semmit nem bánok, nem kell feledni.
De csak aki hagyja, csak azt szeretni.
;)