Kis hősök...
Morcinga reggeli közben egyszer csak krokodil könnyekben tört ki.
Tegnap hazafelé még azt mesélte, hogy foci kupa van az iskolában, több fordulós.
Az ő osztályuk most nyert, és bár ő cserejátékos, de a győzelmet a sajátjának érezte.
A foci az ugye nem az én világom, és bár nagy divatja van még a félisteni szinteken is, mintha csak születésünktől genetikailag kódoltan foci nemzetség lennénk, én nem vagyok fan.
Hiszem, hogy bár voltak jó játékosaink, az apró termetű mokány vagy épp giliszta pasijaink nem a labdarúgástól voltak soha nagyjaink, hanem akár zenei, irodalmi, festészeti, vagy épp felfedező mivoltjuk miatt.
Sőt, még a vízen is jóval erősebbek vagyunk, mint a gyepen valaha is...
Hiszem hogy a kíváncsi és hajthatatlan természetünk és a változni hajlandóságunk, szívósságunk, túlélő hajlamunk, humorunk visz előre.
Na de Pingyurkát csak beírattam focira, hogy legalább futás közben a saját lábait összekócolva ne csapódjon hasra.
Viszi az akarata. Amiben nincs tehetsége, arra van makacssága.
Bármit megcsinál amit a fejébe vesz. De a sport nem az erőssége...
Honnan is lenne az?
Egyikünk sem egy fittness guru. Két kis apró gombóc szülővel nehéz ómen...
Én is előbb nyomom az ágyat fekve, húzóckodom a tengernyi házimunkától, mint hogy elkotródjak a terembe. Futni meg kb. SOHA!
Inkább az akasztásos főbelövés.
Szóval pici egerem már-már kupálódott, néha tán a labdát is eltalálta, de lelkes volt.
Asztmája múlóban, néha már levegőt is kap futás közben és az oldala sem mindig szúr.
Büszke volt a saját magához képest prezentált eredményeire.
Én is Rá.
Aztán jött a kupa.
Ahol kiültették a kispadra, mert nyerni kell.
Felfortyant:
"Jöttek a legjobb focisok, azt mondták, hogy béna vagyok, ne játszak.
Mert nekik kell az a drágalátos érem, pedig már van nekik egy csomó.
Amíg nem jöttek, addig végig úgy tűnt, egész jól játszok.
De miután jöttek és csúfoltak, nem tudtam már játszani."
Ekkor már sírdogált.
A vélt cimborkák ellenségek, a vélt sikerek kudarcok, a vélt játék harc.
Megértem. Igazat is adok neki.
A csapat, a játék 8 évesen akár mindenkinek lehetne jó.
Büszke vagyok Rá és a kétségeire.
Nem tudom, mit kellene ilyenkor mondani Neki.
Azt mondtam:
"Kis okosom"-és megpuszilgattam a bóbitáját.
Persze, mondtam, hogy nem lehet mindenben ügyes, meg hogy egy évvel később kezdte, és hogy suli után ő nem focizik, mint a többiek.
De vígasztalhatatlan volt.
Edzésre sem akar menni, amíg bajnokság van.
Mondtam, hogy majd ha jobb idő lesz, gyakorolhatunk együtt, de ez nyilván nem volt túl meggyőző. Vicces látvány is lesz egyébként...
Mert hogy alapvetően én nem hiszek a fociban, nem láttam még közülük senkit, aki maradandót alkotott volna. Sem agysebészt, sem nagy humanistát.
Baromi jó seggű és beton kemény combú agyhalottat, őstulkot azonban már többet is.
Nem hiszek a fociban.
A játékban és a napfényben hiszek és a nevetésben.
Ezt a fene nagy teljesítménykényszert meg az életben nem fogom érteni, de mindegy.
Szerintem kicsik még.
És soha senki nem fogja nekik elmondani:
"Magadnál kell mindig egy kicsit jobbnak lenni, nem a másiknál, mert az már az ő dolga."