Kimondhatatlan...
Vajon hányszor érzel az életed során gombócot a torkodban?
Amikor nincs erőd, bátorságod, hited, szavad és szokásod kimondani, pedig annyira feszít.
Amikor nem illik, mert mit szólnak?
Amikor nem akarod megbántani...
Amikor annyira fáj, hogy majd belehalsz...
Amikor nem akarod, hogy tudja, mennyire megbántott.
Amikor nem akarod, hogy lássák, mennyire sérülékeny vagy.
Amikor megdöbbensz, megijedsz, meglepődsz.
Amikor fáj, amikor félsz.
Amikor egyedül vagy.
Pedig sikítani tudnál vagy üvölteni bele a világba.
Később már az öröm, a hála, a meghatottság és a büszkeség, a szeretet talán a szerelem is kimondatlan marad.
Nem kérgesedett meg a szíved.
Dehogy!
Csak valahol útközben lemorzsolódott a kimondása az igen is mélyen gyökeredző érzelmeidnek, érzéseidnek, gondolataidnak.
Már megszoktad, fel sem tűnik.
Hiszen lehet, hogy még neked sem mondták soha.
Hogy büszkék Rád.
Hogy örülnek a társaságodnak.
Hogy jó veled még a csend is.
Hogy veled a semmi is több néha, mint másokkal a minden.
Hogy fényt viszel, amerre jársz.
Hogy kifejezetten ügyes vagy és meglepően jó valamiben.
Különleges, egyedi és mérhetetlenül szeretetre méltó.
Én most elmondom, mert tudnod kell.
Így van.
:)
Nem haragudhatunk rájuk.
Mert talán ők sem hallották soha senkitől.
Talán szerették volna, de nem tudták, hogyan is lehetne jól elmondani.
Talán rájöttek, de már nem tudtak változtatni ezen.
Talán már nem volt kinek elmondani.
De mi itt és most megtanulhatunk kimondani azoknak, akik még itt vannak.
És azoknak is hangosan, tiszta szívvel, akik már nem.
Hogy ne kérgesedjen belénk az a rengeteg szép, amit adni tudnánk.
Hogy nyugodt legyen a lelkünk.
Hogy a gyerekeink már tudjanak, merjenek, legyen kedvük kimondani.
Hogy végre eltűnjön a hümmögés, a zavar, a lelkiismeret furdalás és az a fránya hatalmas gombóc a torkunkból!
:)
