Katica...
Most pihenek...
Piros fényes kabátkában csücsülök egy harmatos levélen.
Várom, hogy a napsugarak megszárítsanak.
Kicsit még fázom. Az őszi napsugarak lassabban melegítenek fel.
Ha megszáradtam, elmegyek innen az eső utáni hirtelen született tavacskán úszkáló falevélről.
Rászállok majd egy 5 éves kisgyermek eltartott mutatóujjára.
Belenézhetek a vidám, csillogó, őszintén lelkes nagy szemekbe.
Sütkérezhetek az önfeledt rajongásában.
Érezhetem, hogy különleges a nap, csak attól, hogy találkoztunk.
Talán haza szeretne vinni.
Talán az Anyukája azt javasolja, hogy tegyen le egy virágra.
Talán titkon belop engem a ruháján a boltba, ahova Anya készült.
Talán a sok szín és zaj miatt el is feledkezik rólam a kicsi egy pillanatra.
Lehet, hogy lepottyanok a földre.
Esteleg véletlen rámtapos.
Talán sír, hogy meghalt a legjobb barátja.
Édesanyja biztos átöleli, megvígasztalja.
Elmeséli majd neki, hogy tudom, hogy véletlen volt és majd egyszer a menyországban még fogunk találkozni.
Addig majd küldök magam helyett másik kis katicabogárkákat játszópajtásnak, hogy biztos lehessen benne, hogy nem haragszom.
És az apró megígéri majd, hogy a többi katicabogárra ezentúl nagyon vigyázni fog.
Én nem szomorkodok.
A fájdalom mindig elmúlik.
Lehetek bármi más, vagy épp azok ellenkezője.
Bármi, ami még nem voltam.
Félő, hogy szédült-bódult égetni való kis boszorkány már nem...
...De hátha mégis, azt nagyon szeretem....
;)
Szeretem a tudálékos kisfiú anyukája életet is.
Isten adja, hogy még sokáig lehessek!
Aztán jön majd a katicabogár élet, fényes, piros, csillogó ruhában, nagy fekete pettyekkel. Feltűnő és különleges, mert én úgy szeretem.
Majd bebújok a fák tavaszi rózsaszín virágaiba aludni.
Mászkálhatok a szorgalmas kis hangyák közt az ágakon.
Repülhetek bele a nagyvilágba.
Senki sem bánt, mert nem vagyok finom.
Csak az a fránya levéltetű diéta...
Hmmm...
Azért a Csülök Pékné mégiscsak jobb...
Vagy legyek mókus?
A Törpe szerint annak jó, mert cuki...
Végül is... A diót szeretem.
;)