Játszótér...
Ülök a padon, térdemen a jegyzeteim, tanulok.
Mackóka újra tűzoltó és bár fogalmam nincs, milyen riasztási esemény zajlik épp most tudálékos bóbitája cikázó fantáziavilágának óriáskivetítőjén, jelenleg kb. 30-adszor csúszik le a mászóka rúdján a park közepén.
;)
Néha meg sem érinti a valóság.
Ilyenkor valóban gyerek, pihen.
Természetesen Ő a főnök és végre minden úgy van, ahogy szeretné.
Igaz, csak játszásiból, de akkor is...
Nem fáj, hogy Apa nem elérhető, hogy Anya nem ér rá vagy itthon sincs.
Nem tiltja senki a hirtelen megszülető új ötletek kivitelezését sem, így nem kell tőlük gyászmisés szertartással egyszemélyes, több oktávos siratókórusként szívszakadva elbúcsúzni. Lehet őket kupálgatni, szeretgetni, megunni, letenni, felvenni, hagyni.
Igen, mármint az impulzusokat.
Mert sokan vannak ám...
:)
Én meg közben igyekszem a végeláthatatlan információhalmazt beleszuszakolni az adatbázisomba...
Annyi félig vagy teljesen felesleges dolgot gyömöszöltem már életem során oda be, hogy egyszer majd kihullanak a személyes adataim, aztán jöhet a boldog élet...
Hehehe...
De addig is tréning tréninget ér, sűrű időszak jön.
Ő pedig, az én kis Hősöm, valahogy megint kibírja a hétmérföldes tűzoltócsízmájában...
Néha nagyon sajnálom, hogy így alakult.
Bár tudom, hogy ennyit tudtunk 100-on.
Mint ahogy azt is, hogy nem lehet megkímélni az élettől Őket sem, mert nem tudhatod, meddig tudsz ott lenni mellette, védeni, rendbehozni, fogni a kezét.
Aki ezt meg tudja tenni mégis, Isten Óvja, Áldja, de tényleg!
Hagyom szabadon szárnyalni.
Itt most semmi sem érheti, senki sem szólhat Rá. Az angyalok őrzik és persze én.
Még a Nap is kisütött így estére. Áldott pillanatok ezek.
Amikor még van erőm hazaérve ráhangolódni a világára.
Nem csak az elintéznivalók tömkelegének check listája pattog lelki szemeim előtt, szétzilálva a köztünk lévő várva várt, túlfeszített üvegként szétpattanó harmóniát.
Jön is, kacag a szeme.
Ráhajtja zilált kis fejét a combomra. Ágaskodik, szuszog, állát odanyomja, fáj.
Fölfele néz rám, kitartóan, mozdulatlanul.
Pedig amúgy perpetuum mobile...
...Csillagszemű.
Pötty a nózia kellős közepén. Mókás. Gyönyörű.
Csak néz, nem is pislog.
Mint aki fél, hogy délibáb vagyok csupán, és míg lehúnyja pilláit, szertefoszlok...
Pedig nem, "van bennem ....anyag.... " -ahogy MOTO-MOTO mondaná...
( Erre valahogy mindig kínosan ügyelek az utóbbi időben... )
:)
Két napig nélkülözött, nem csodálom, hogy csimpiskedik.
Jövőhéten újabb 4 nap...
Klassz...
Ő az én leghűségesebb barátom és fegyverhordozóm...
És egyre inkább az, ahogy nyiladozik az értelme.
Már szalad is tovább, némi kényeztető hátsimi, udvarlás, duruzsolás elviselése után.
-"Kitört a nyakam!"- veti oda hanyagul, pasisan.
Felszabadul egy hinta.
Órákig tud bennük meditálni.
Én is... Már ha beleférek...
;)
-"Anya! Találtam üreset!" -kiabál üdvözült mosollyal.
Nem kell felkapnom a fejemet a papírokból. Csak bámulom már egy ideje titokban.
A kosárhintánál két kislány összesúg:
-"Én meg azt hittem, hogy csak egy csajszi..."
Boci szemekkel merednek rám. Édesek. Már megérte lejönni...
Mosolygok.
Mackó mesél, a fél városon át harsogva, elvégre rajtunk kívül nem létezik senki...
;)
Közeledik-távolodik a hangja, a szája be nem áll. Nem mindent értek. Ránevetek bíztatóan, abból baj nem lehet.
Boldog. Így én is.
A kislányok még mindig bámulnak.
Én pedig visszabújok a lényemet elrejtő varázsszemüvegem mögé és elégedetten szemlélem a gyérülő fényeket, a csendesülő várost, Tengsz-Lengsz Királyfit, az üresedő játszóteret a kályhameleg óriási világoskék kapucnispulcsiba bundázva. Hasamról egy óriási dundi maci hirdeti az örökifjúságot...
...Legalábbis én most így gondolom.
Megyek, elvackolok Őfelségével a kosárhintában.
A kislányok hazamentek, szürkület van.
Fekszünk hanyatt, összebújva, az angyalok lökik a hintát.
Lelóg a copfom, hónom alatt az örömködő túlpörrent ficeri ded nevetgél, bújcizik.
Fejünk felett a gesztenyefa és a sötétülő ég.
A közeli cukrászdából pár értetlen, döbbent arc villan elő, majd tűnik el és kezdi újra a bújócskát...
Ahogy a hinta moccan.
Senkit nem ismerek, így simán jól érzem magam.
Fejjel lefelé amúgy sem tűnnek túl meggyőzőek...
Csak himbálózunk csendben, Őkelme koszosan, elégedetten, én vicces zokniban, térdgatyában, kócosan, fáradtan, éhesen, bohóckodva.
Néha jó így.
Lehetne gyakrabban...
https://m.youtube.com/watch?v=4QDraZQCxBE