Igazság...
A saját szempontjából mindenkinek igaza van.
Pont annyi igazság, ahány ember a Földön, ahány hangulat, ahány pillanat.
Ezért elég vicces kardoskodni az előző percünk igazáért.
A múltban élsz. Máris elmúlt, amin vitatkoznánk.
Az érzelmeink rabjai vagyunk.
A sérüléseinkből emelünk falakat.
Nem látjuk a mát, sem a valóságot.
Fájdalmunk görbe, torz tükrén át nézzük az életünket és a boldogságra való lehetőségeinket.
Ez utóbbit néha meg sem látjuk a szemünk előtt lévő lencsére kérgesedett több rétegű bánat/harag/dac foncsortól.
Ujjaink görcsösen kapaszkodnak egy rég megfakult transzparensbe.
Rajta elmosódott szöveg:
"DE NEKEM AKKOR IS IGAZAM VAN!"
Toppantanánk is hozzá, de az idő vasfoga már régen görcsbe rántotta lábainkat, gyomrunkat.
Arcunkon a keserűség és a sértettség mély árkai ülnek.
Nem az igazunkra vágyunk.
Szeretetre.
De nem engedjük be.
Mert nekünk igazunk van.
Másunk sincs...
;)
