Időgép az Udvarházban...
Gyerekszobát pakolásztunk egész nap.
Erőst délután lett, mire eljutottunk a szekrényajtóig és a szoba túlsó sarka is előkerült...
A kis drága, már kifejezetten hiányoltam.
Nem vagyok a háziasszonyok gyöngye, sőt...ha jó idő van, mindig benne van a csavargó a talpamban.
Annyi mindent kellene még megmutatni a gyerekeknek a világból, annyi helyre húz a szívem...
És néha tényleg nyomaszt a gondolat, hogy mi van, ha egyszer nem érek Hozzá haza, vajon elmondtam-e Neki minden fontosat?
De ezt a hétvégét szomorúan, ám abban az elkötelezett hitben, hogy ímhol Pató Pál urat el kell hantoljam magamban egy időre, mielőtt elkap egy reggelen és megesz az alattomban a kisdedem életterében kikelt Mók...
Így végül beáldoztam a felfedezésre szánt időt a lakás oltárán.
A túloldal panorámája...- érdemben 2.5 illetve 3.5 méterekről beszélünk - az ajtóból ugyanaz az élmény volt, mint amikor Pestről tekint az ember sóvár szemekkel áttal Budára, majdan az esélytelenek nyugalmával szívja teli tüdőre a dugóban megőszülvén a pokol lehellete forróságú szmogot, majd halk, lemondó sóhajjal morogja maga elé azt, hogy " Jah! Oda születni kellett volna... "
Rézsútos sugarak aranyították az üde zöld muszlin függöny tekergőző indáit, kb.17 óra lehet...
Ezt kisdedem hirtelen felvijjanó "Éhesvagyok, éhenhalok, kérek enni" szirénája meg is erősítette.
Be is vettük magunkat hamarosan az egyik kedvenc kis éttermünkbe.
-"Oda menjünk, ahol adnak előételt és mondd meg, hogy a világon a legfinomabb ételt hozzák, mert én vagyok a polgármester és éhes vagyok!" -követelte a törpe, mind a 120 centijével , 20000 decibellel, izgatottan és vigyorogva.
Ki is kérte a maga libatepertős tálját, én meg egy délutáni Earl Grey teát, ha már egyszer ennyi az idő...
:)
Nos, valahol ez lehetett a varázsszó, mert amint megjött a tepertő és tea, én már repültem is...
Kicsiny, eldugott falu az isten háta megett s még azon is túl, ahol épp csak néhány madár jár... Az erdei kispajtások inkább.
Tudnillik a falu utáni dombok mögött, az erdő közepén kanyarog az út, egyre feljebb az enyhe emelkedőn, a hűs lombok alatt, melyeken szépen aranylóan sejlik át ilyentájt az az imádott délutáni napfény.
Csend van. Végtelen.
De az az igazán életteli, lélegző, vadvirágos, szederszagú, távoli rigófüttyel tarkított, vadászó macska léptű, puha csend.
A mindent, mindenkit kisimító.
Pár épület bújik csak meg itt az erdő közepén.
Ikerházak. Maroknyi emberraj, csupán pár család.
A konyhában ülök.
Mindenre kíváncsi hatalmas barna szemekkel és kétoldalt copfokkal ékített bóbitával. Egy elvarázsolt cserfes kislány, aki órákig elnézi a bogarakat, lepkéket, virágokat, de az emberek között nehezen leli a helyét.
Apám a Nap.
Szeretek sütkérezve hunyorogni a fényében.
Éppen teát főz. Nem forrázza. Főzi...
Nézem ahogy sertepertél.
Nyughatatlan, zsizsgő, szédült, vidám lénye betölti a helységet és a szívemet. Énekel bohóságokat, közben megdögönyözi a vállam, úgy hogy sajog, majd
" Príra-pam-pam-tírara " -kitölti a teát csészébe.
A bergamott erős, fanyar illata száll. Egy életre körbelengve Apámat a szívemben.
...Eddig soha nem gondolkodtam rajta, hogy talán mindig akkor van a leginkább szükségem erre a teára, amikor Apám hiányzik...
Minden esetre a legnagyobb gondban is leülök, ölelem a forró csészét vagy épp kapaszkodom bele makacsul, görcsösen, mintha legalább azbeszt ujjhegyem lenne és néha úgy, mintha az életem múlna rajta, kortyolom a tűzforró teát és a bergamott megnyugtat, felmelegít, átölel.
Most is kortyoltam egy nagyot, egyet az illatából is. Néztem az aprót, ahogy rágcsálja bőszen a zsíroskenyeret, immár a harmadikat, lilahagymával, tepertővel. Manóarca, manómancsa fénylik a zsírtól.
Huncut szép szeme cinkos vidáman ragyog.
-"Legközelebb is ide jövök, ha nagyon éhes leszek.
Akkor is ha Te nem akarsz, akkor is, ha Te nem jössz!
Egyedül is eljövök." -közli teli szájjal, púpos pofazacskókkal és kihívó pillantással tekintetembe fúrva magát.
Hmmm...
Az én kis harcos Szőrfejkém.
Az én egyébként kitartóan fotoszintetizáló és "Különben is hülyeség az evés meg az alvás, mert nekem még dolgom van."-típusú magzatom úgy burkolt, hogy erről már megint távoli kiscsikókorom és immár Jóanyám jutott eszembe.
Nagyon jóízűen tudott enni.
Egész nap rohant, este reggeli-ebéd-vacsorázott.
...Ez már később volt, a Dallas ment a tv-ben, ami immár színes volt, nem pediglen fekete-fehér.
Ahogy ült abban az akkortájt talán egyeduralkodóként kapható gigaműszálas bolyhos sötétzöld randa nagy fotelben, ölében tálca, rajta zöldségek, "töpörtyű", vaskos fehér kenyér.
Aranyom, mindig ki kellett mennie.
Hol ez fogyott el róla a film közben, hol az...
Persze, miután bejött, megkérdezte, hogy most éppen ki az aki miért is csinálja a mit is...
;)
Mire elmagyaráztuk volna, addigra már rég vége lett, de ha véletlenül elkapta a fonalat, akkor az utolsó "muslinca" is dermedten mozdulatlan és néma kellett hogy legyen, különben halál járt.
Remekül szórakoztunk az egészen és egymáson is öcsémmel, aki akkoriban már kupálódó legényke volt.
Na szóval az így 2-3 fordulóban belogisztikázott ellátmány magához vétele közben lábait lógázva, mint egy kislány, feltette a majd minden nőt foglalkoztató kérdést az én Anyukám:
-"Szerinted hogyan kéne lefogyni?"
Nem tudtam válaszolni.
Sírtam és nevettem egyszerre...
...Valójában vonyítva felröhögtem, jól bevállt szokásomhoz híven.
Nagyon cuki volt.
Ártatlanul nézett rám.
Kellett negyed óra, mire vinnyogva kipréseltem magamból az adekvát választ, miszerint:
"Nem így."
Azóta már másik világot élünk, a gyerekem az Apjával sms-ben értekezik, a nagyobbak facebookon selfie-znek, a "mégnagyobbak" azt sem tudják, hol és mikor és kivel is voltak az előző 10 percben és hogy ami történt, annak miről is kellene szólnia.
Jó volt ott a világ végén az az áldott, érintetlen gyerekkor.
A rengeteg pillangóval, harkállyal, sünnel, mókussal és őszinte beszélgetéssel, nevetéssel.
Bár általában nem jön ki a fejemen, de nagyon hálás vagyok érte.
Köszönöm!