Fáradt és hajthatatlan...
Láttam a halált.
Néha túl közelről.
Nem tudtam, nem mertem
Eddig beszélni erről...
Én sikítottam halk, könnytelen imát
Rádöbbenve, hogy elment Nagymamád.
Én fogtam le fájdalmas két szemét,
Amikor végre magához vette az Ég.
Én zokogtam egy idegen vállba
Egy áruház zajos közepén állva,
Hogy nem tudtam semmit tenni érte,
Amikor kisbabád ment fel az Égbe.
Én mostam le az élet fáradt porát
Aszott testéről, amikor Nagyapád
Az utolsó korty levegőért kapva
Egy sóhajjal elment a magasba.
Lássátok Ti is az élő fényt,
Ki gyakran nem kap mást,
Csak egy "Hé nővért"
Arctalan, névtelen angyal.
Küzd a halállal, hittel és daccal.
Ki még önzetlen teszi a jót.
Suttog valami megnyugtatót.
Megment, egyszer talán pont Téged,
Mert neki Nálad is fontosabb a léted.
Ő tudja azt, hogy mennyit érhetsz.
Ő tudja azt, mert mindent érez.
Nem mutat semmit, Neked ne fájjon,
Könnyebb dolgod legyen e világon.
Már nem csinálom, de tudom milyen.
Zajra riadni, most rohanni kell.
Még nem vagy észnél, de máris indulsz,
Megtenni nyomban mindent, amit tudsz.
A szíved kalapál, Valaki bajban.
Rettegsz és szédülsz. Remegsz.
Hajnal van. Mindenki alszik.
Nagyon fázol. Mindenen túl vagy,
De nem mélázol.
Teszed, mert nem is tudnál mást tenni,
Pattanni, valaki életéért menni,
Fogni a kezét, húzni még vissza,
Vagy elkísérni, el Őt a sírba.
Mindbe belehalsz, kevesen sejtik.
Másnak ne fájjon, ne lássa senki!
Óvnod kell Őket. Szeretni, félni,
Az életükért reszketni, kérni.
Ez pedig így megy, így napról-napra
Majd évről-évre, nem pár hónapra.
Nehezen bírva, de máshogy élni,
Nem tenni semmit, nem lehet kérni.
Nincsen fontosabb, csakis az élet,
Mi mást tehetnél? Adod a fényed.