Ej mi a kő...
Nem mondhatnám, hogy minden gondolat szerethető, pusztán azért, mert kikívánkozik...
Na de!
Ha ezen a bolygón mindenkre érvényes az ominózus gravitáció, márpedig...
Akkor mi a csuda leli az embert, amikor is azt feltételezi, hogy a szárnyalás után majd odafönt marad és még csak véletlenül sem rántja kebelére az a Drága Jó Anyaföld nagy hirtelenjében ezredszer is, kb. ugyanakkora hévvel?
Szép is volna végre valahára kézenfogva az úszkáló vattacukorfelhőn örökké lebegve nézni odalent a sok hülyét, aki nem tudta ezt megugrani...
Amikor az arckarakterünket méllyen szántva fúrjuk újonnan a murvába, mégis kire kezdünk valójában haragudni?
Az a szerencsétlen kis férgecske eddig is pont ugyanilyen volt, gazdagon meghintve pitiáner gyarlóságaival, csakúgy, mint mi magunk is és bárki más.
Mi pöndörgettük a kis drágát sztaniol papírba, hogy aztán most jól meglepődhessünk, mi is van odabent...
Hát nagyjából pont az, mint akkor, amikor úgy éreztük, hogy attól szép és ragyogó a világ, hogy Ő létezik és nekünk megadatott, hogy megismerhessük.
Milyen ritka adomány, ha vége a malőrnek és mi továbbra is azt érezzük iránta, hogy pusztán a gondolat is jó, hogy van.
Akkor is gyakran viszonzatlanul.
Talán az az igaz szerelem...
Nem logikus, nincs elvárás, nincs visszajelzés, semmi sincs.
Csak mosoly és szeretet, ha eszedbe jut...
Valójában talán attól szép a világ, hogy van rajta élet és hogy nekünk is megadatik az élve ébredés..
Az újrakezdés lehetősége minden nappal.
Szerintem.
:)