Magány...
A sors boldondjai ajtót mutatnak az életnek.
A sors bolondjai maguk sem hiszik, hogy így élhetnek.
Megtört szívvel és ritkuló hajjal,
Fájó mosollyal és tompuló aggyal.
Lábuk alatt a múlt színes álma,
Gondolatuk a tegnapot járja.
Fakuló képeken megkezdett vágyak,
A múló időben, mint ingoványnak
Süppedő szélén tűnik az élet.
Elillan lassan, elveszik végleg.
Marad az üres test, marad a csontváz,
Olyan az ember, mint sivár, romos ház.
Vágyszobák, tervfolyósók szürke hada.
Menne, ha tudná még, merre a haza.
Elakadt gondolat, üres tekintet,
Néha még nyekken, elérne minket.
Nem tudja már hogy és mit is akarhat.
Ajtókat kulcsra zár, ódont kapargat.
Sóváran falja az érzelem szikrát,
Eloltja, kialszik. Egyedül megint hát...
Kétségben, kiégve, magányban él túl.
Elveszett, kihúnyt, ahogy a levél hull.
Egyszer a sors bolondja leszek tán én is.
Ettől ijedten irtózom. ...Mégis...
Elérhet engem is, nem vagyok látnok.
Engem is kísérnek megfakult álmok.