Egy fa emlékére...
Tudjátok, akárhányszor láttam Eger felé ezt a kis párost, mindig megbámultam.
Télen csupaszon, nyáron a harapni való zöld lombkoronával, de mindenkor szívmelengető látvány volt, ahogy óvta egyre cseperedő gyermekét az a fa.
Nem volt olyan, hogy nem határoztam el, hogy egyszer majd megállok és készítek róluk képeket.
Kíváncsi voltam, vajon nektek is az anyaság jut-e róluk az eszetekbe ha meglátjátok...
Nekem minden találkozáskor a Kismackóm jutott eszembe...
Hogy vajon hogyan veszi a mindennapok akadályait, amikor nem lehetek mellette, és melyeket nem is biztos, hogy elmesél, mire kimerülten és éhesen becsukjuk magunk mögött az ajtót este.
Ha összepattantunk a reggeli kapkodásban, az is átvillant rajtam ilyenkor.
Tetszett, hogy ez az anya ott tud lenni folyamatosan jóban-rosszban gyermekével.
Nem mulaszt el fontos pillanatokat.
Már kíváncsian vártam az új lombkoronákat.
A kicsiét is..
Már zöldell.
Egyedül áll ott.
Anyja kifacsart testtel fekszik lábainál.
Az országon végigsöprő vihar belekapott szokatlanul meghajlott testébe.
Összeszorult a szívem, ahogy a kis fa anyja fölé hajolva, magára maradt a pusztában.
Én bizony majdnem sírva fakadtam.
(...Úgy látszik, nem kellene ennyit egyedül lennem, mert az agyamra megy...)
Néha meg kellene állni, meg kéne tenni, ott és akkor, amikor szeretnénk...
Lefotózni, megnézni, átélni, érezni, elmondani...
De mi csak rohanunk, mert azt hisszünk, az a dolog és lehetőség holnap is ott lesz számunkra...
Hmmm...
Átrohanunk az életünkön.