Borongós csapongó...
Hópihe zsarátnok a légbe kering,
Elhal a dallam, csend van megint.
Egyedül lépkedek a félhomályban,
Könnycsikaró friss jégvilágban.
A tél tüze felperzselte a távolt,
Megszelidítve a fájót, a bántót.
Elcsendesítve, űzve a stesszt,
Alig hallani immár távoli neszt.
Zúzmara lehellet piros orromba kap,
A tél halkan beroppant, kicsit marad.
Zilált hajamra hűs párát lehel,
Jégcsapból csipkét a világra ver.
Millió szecessziós kis csillámot szór
Huncut hópihe tündér jégvirágokból.
Fagy banya újra vad mérget kavar,
A jeges karmával az arcunkba mar.
Az ég hercege szürke palástot ölt,
Alant némán alussza álmát a Föld.
A Nap királynője sápadt elit,
Fénye kimért, túl távoli kincs.
Surranva toppant be a téli vihar,
Pusztítva mi elhalt, megújít hamar.
Mégis mily kisimult és megnyugtató,
Amikor mindent belep a porcukor hó.
Bújsz puha melegbe, míg nem jön el
A tavasz, mely szíveket égig emel.