Apró-cseprő...
A minap egy 30 körüli barátunk megkérdezte tőlem:
-"Vajon mennyi a valóság az életünkből?"
-"Ha én tudom, meg tudom-e tanítani másoknak?"
Nyilván az utóbbihoz aprónak és kevésnek érezném magam, ismereteim hiányosak lévén, de azért gondolkozóba estem az íze kedvéért, egy hosszabb napfényes út alatt, bár ezt a gondolkodós cuccot nem biztos, hogy ilyenkor jól teszem...
( Ugyancsak baráti visszajelzés egy negyven körüli sráctól... Név szerint: "Te annyira hülye vagy, mert túlkombinálsz mindent, de azért szeretünk..." )
;)
Szóval a "mennyi a valóság az életünkből..."
Annyi, amennyit valóban önmagunk tudunk lenni,
( Ehhez azonban tudnunk kell, kik is vagyunk valójában...)
gyermekien nyitott szívvel, örömmel, várakozással telve,
őszinte, szeretetteljes, elfogadó lélekkel, játékosan, felszabadultan,
ítélkezés, előítéletek, elvárások, idegesség, aggódás, félelem, szorongás, megfelelési kényszer, türelmetlenség nélkül...
Valóban nem túl sok idő arányaiban... Ugye?
És vajon kin is múlik hogy mennyi az annyi?
:)
Amikor a kedvesed karjába simulva pihegsz, és soha nem akarod, hogy vége legyen, teljes szívedből feloldódva a pillanatban...
Amikor a gyermekedet átölelve szívod magadba teli tüdődből a csöpp emberpalánta mókás vaníliás krémtúró illatát...
Amikor kacagsz egy bohókás állatka csapongó mozdulatain...
Amikor hosszú évek meg nem értett harcai után rászánod magad és tiszta lappal magadhoz öleled Apádat/Anyádat...
Amikor elmész valahova, ahova régóta vágysz és iszod magadba a látványt...
Amikor elmész a kedvenc éttermedbe és már-már kéjesen nekiállsz az áhított meleg étel első falatjainak...
Amikor legnagyobb baklövéseid után mindenkinek és így magadnak is megbocsájtasz, ráébredvén, hogy sehogy másként nem tudtatok volna működni, mint ahogy történt...
Amikor azért vagy valakivel, mert pont vele szeretnél lenni, nem azért, mert mit szólnak, ha nem, vagy mert rettegsz egyedül lenni...
Amikor azt teszed, amit lényedből fakadóan soha sem tennél, és élvezed, hogy nem marad ki az életedből...
Amikor énekelsz, táncolsz, mulatsz, nevetsz vagy akár sírsz...
Amikor alkotsz, bármilyen is a végeredmény, mert tenned kell...
Amikor csak úgy vagy, pihensz, megnyugszol, kisimulsz...
Amikor sportolsz és közben meghaladod saját határaidat...
Amikor részese vagy valaminek ami nem szokványos és nagyon emberi...
Amikor azt érzed, hogy ez jó és ha nem volna, hiányozna az életedből...
Amikor ott és akkor biztosan tudod, hogy sehol máshol nem lennél szívesebben...
Amikor órákat utazol azért, hogy láthasd azokat, akik fontosak neked és akik örülnek, ha látnak, még ha pár percre is...
Ezúton is köszönöm a lehetőséget arra, hogy remek emberekkel, jó hangulatban, őszinte és értékes pillanatokat tölthettem!
Azt hiszem, összességében ezek azok a pillanatok, ami nem a mátrix, ez a valóság.
Hogy ebből napi szinten ki mennyit vételez, önálló döntés.
A többi már a megszokások, társadalmi és céges elvárások, szerepek és színjátszások színtere...
De ettől még az is mind-mind lehet jó, feltéve, hogy tényleg a saját utadat járod...
Legalábbis én így gondolom.
(...Bár azt mondják, az mindig rossz ómen, ha egy nő azzal kezdi, hogy gondolkodtam...)
;)