Apa...

Cyborggá avanzsálva ülök a széken magam elé meredve a sejtelmes fényben vagy félhomályban...attól függ, mennyire kedve és szárnyaszegetten szemléli a kifacsart embermaradvány így az egész napi/heti szorongásos taposómalom végeztével.

...vagy épp pont hogy nem úgy érzi és akkor nem is azt látja...

A töjpe már bekuckózott homokdűnékbe rendezett puha, vastag, nehéz takaróhalmai közé az öntudatlanság biztonságába...

Elvittem ma az apja után, aki nem tudni miért, de úgy véli, hogy majd egyszer, telefonon órák-napok múlva visszahívva, ha majd kifizeti a hiteleit, ha majd ráér, ha majd......Akkor bepótolja, amit még én sem tudok, itt nap mint nap, mellette élve, néha odahangolódva, néha szétszóródva, néha zombira széttekerve, pedig igazán szeretném, de van, nem is ritkán, hogy meghaladja a képességeimet, mire elérek érte-hozzá...

Nos...utaztunk végtelen másfél órát, úgy várta, rebbenve-ficeregve-tekeregve-tűkön ülve, hogy már rossz volt nézni.Nem evett napok óta, el-el sírva-nyüszögve a "Hiányzik Apát", majd minden fel nem vett telefon után legalább negyed óráig zokogva, rettegve, hogy mi van, ha megint hetekre, hónapokra eltűnik az ARANYOS DRÁGA APUCI?
Ma szavalóverseny volt, csini ruhában, az egész iskola előtt. Kapott könyvet, oklevelet.Nem rontotta el. Lelkesen vagy csak becsülettel, de elmondta végig a kacifántos történetet.Megdícsérték.
De nem Ő.

Ő nem is látta.Nem hallotta.Nem is tudja....

-"De kinek meséljem el?"

-"És a rúgásokat?"

-"Az ütéseket?"

-"Neked anya? De hát az nem olyan!"

-"És még olyan soká lesz hétvége... és Apa nem is mondta, hogy találkozunk-e hétvégén vagy hogy mikor találkozunk."

-"Tegnap beszéltem Vele telefonon, de nem kérdeztem...Ő nem mondta, hogy lesz, sietett...Biztos szól majd, ha ráér. Sok a dolga...Hétvégén sem jött. Már két hete nem láttam."

-"Nem beszélünk semmiről, csak, hogy mi volt az iskolában."

-"Mire találkozunk, már mindent elfelejtek."

Beraktam a kocsiba és indultam egy szó és egy amonnani visszajelzés nélkül, hogy egyáltalán sikerülni fog a misszió vagy sem...

Én már nem ígérek olyat, ami nem biztos.A felnőttek folyamatos árulást követnek el így is kicsiny zilált világában, velem együtt...legalábbis dühében gyakran így vélekedik.Próbáltam megbeszélni az apróval, hogy mi lesz, ha mégsem érjük el, de görcsösen kapaszkodott a gondolatba, és én végül mit is tudnék adni azért, mert mindenhol úgy igyekszik?

30-adik plüssöt, gumicukrot?

Emberünk kőkeményen pánikba esett, mikor értesült a fejleményekről, de azért kifacsart magából cirka 8 percet.Valóban melózott egyébként.Nézték egymást.Magától oda sem ment, csak állt a lurkó megilletődve, szótlanul, szörnyen pasisan.Kimérten megmutatta a rúgásokat, ütéseket, miközben a célszemély fél szemmel figyelt, a másikkal és a két fülével, kezeivel és szájával telefonált valami cimbónak, hogy az mit keres színházban vagy előadói esten az elkövetkező két órában.
Kaptunk kávét, csokit, döbbent arcot, hogy csak egy puszira, ölelésre hoztam fel, majd útravalóul a "Hazafelé etesd meg valahol, mielőtt indulsz!"-című atyai intelmet, majd a "Ha hazaértetek írjatok" mantrát is meghallgattuk.
Hazaértünk.Tóbiás végigbőgte az utat, majd mély álomba esett.A fáradtság végül agyoncsapta.Nem írok, mert hogy úgyis lenémítja a telefont, amint hazaér.Válasz csak reggel, ha kilép az ajtón.Hogy az új életében ne legyen vihar.
Vajon jobb lett volna, ha befogom a számat, letuszkolom a varangyot a torkomon és meghagyom minden napra elérhetőnek a gyereknek az apját?

Mi pedig utáltuk és lenéztük volna egymást egy életen át csendesen, egy fedél alatt?

Nem látnám zokogni kitépett szívvel...

Jó apa volt.Most nem az.

És én sem biztos, hogy jó anya vagyok minden igyekezetem ellenére.Bámulok fáradtan magam elé.
Csak a kisfiú frankó.Nagyon.